2006/07/30
Bemutatkozás, és egy kis tanúságtétel
Akkor ígéretemhez híven valamiképp bemutatkoznék... Szóval, a becses nevem Pozsonyi Gábor Attila, egy egyszerű laikus, aki ezen a honlapon is szeretné megvallani katolikus hitét. Néhány konkrét adatom: Hévízen élek, s itt is dolgozom egy szálloda éttermében mint felszolgáló. 32 éves vagyok, s feleségemmel, Viktóriával, hosszú évek imádsága és böjtje után megkaptuk azt a kegyelmet, hogy gyermekünk születhessen. 2005. december 9-én megszületett Anna, aki nevének megfelelően valóban "Isten kegyelme". A bemutatkozáshoz részemről mindig, szinte elválaszthatatlanul hozzátartozik egy kis tanúságtétel is. Úgy gondolom az ezt felölelő történet is van olyan fontos, megemlítésre érdemes történés, mint az, hogy hova jártam iskolába, vagy hogy hány éves vagyok. A történet a "szokásos", voltam és léteztem, egyszer csak pedig lettem, és élni kezdtem.
Amikor egyszer a rózsafüzér imádkozása közben átgondoltam az életemet is, észrevettem, hogy mennyire párhuzamos ez azzal a történettel, amelyben Jézus születését mondja el az Örvendetes Rózsafüzér, hiszen ahogy a történelemben közénk jött Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, úgy született meg bennem is Ő, az Úr. Ezért az Örvendetes szerkezetébe foglaltan - természetesen minden komolyabb analógia nélkül - megpróbálom elmesélni eddigi életemet:
1974 születésem dátuma, mind a testi születésemé, mind a lelki újjászületésemé, hiszen rögtön születésem után megkereszteltek a Katolikus Egyház szertartása szerint. A gyermekkorom eléggé zűrös volt, sokat betegeskedtem (asthma), szüleim 7 éves koromban, hatalmas csetepaték után elváltak. Ebből mindenki gondolhatja, hogy a vallás nem igazán lett része életüknek. Hála a Jóistennek, hogy nagymamám igazi katolikus keresztény, aki megtanította nekem és három évvel fiatalabb öcsémnek a hit alapjait, az imádságokat, a liturgiát stb., hittanra is beíratott minket, és a Szentmisére is sűrűn elvitt. Megtörténtek a "szokásos dolgok" is: elvégeztem első gyónásomat, majd elsőáldozó lettem, aztán megbérmálkoztam. Ám se a hittan, se az egyházi hitélet nem ragadott magával, így el is távolodtam a vallástól, vagy inkább úgy mondanám a mostani tapasztalataim alapján, hogy a vallás kapujától, hiszen nem igazán léptem be a hit csodálatos világába, Jézus Krisztus ölébe.
Visszagondolva kamaszkoromra, csodálattal veszem észre azt a feltétel nélküli gondoskodást, és szeretetteljes "navigálást", amelyekben részesített az Úr, annak ellenére, hogy hűtlen lettem Hozzá, és a pokol legmélyebb bugyraival játszadoztam.
Nagyon fiatalon, kb. 16-17 éves koromban (sic!) az alkohol rabja lettem. Elég jó tanuló voltam, de a szakközépiskolát otthagyva egy kétéves pincér-tanfolyamot végeztem el. 19 éves voltam, mikor megismerkedtem jelenlegi feleségemmel, aminek története egy egész regényt tesz ki (mindent elsöprő szerelem - "lányrablás" /mármint tőlem/ -- ukrán maffia - visszarablás - ellenséges fogadtatás - több év múlva révbe érés, stb.). 25 éves koromban, mikor már több munkahelyről is kitettek az alkohol miatt, valamint megéreztem, hogy rosszul mennek a dolgok, mind családomban (ideértve Vikit is, aki akkor még csak barátnőm volt), mind önmagamban, elhatároztam, hogy leszokok az italról. Aki nem volt hasonló helyzetben, annak még csak fogalma sem lehet arról, hogy ehhez miféle hatalmas nagy elhatározás és erő kell. Erőtlen jellememet számításba véve itt lépett be életembe közvetlenül az Úr, és innentől kezdve, mondhatnám, hogy ?vállvetve? küzdöttünk megmaradásomért és újjászületésemért. Az első ital nélküli hét rettenetes volt, nem mentem be elvonóra, hanem otthon vészeltem át a delirium tremens-et. Elkezdtem mondogatni a Miatyánkot, pontosabban a Miatyánk töredékeit, ugyanis már nem emlékeztem pontosan a szövegre. Rá öt hónapra kórházba kerültem a gerincemmel, megmozdulni se tudtam (a történet mélyéhez tartozik, hogy a kórház közvetlen szomszédságában van az alkoholelvonó, amire az ablakból pont ráláttam). A főorvosnő (specialista) azt mondta, hogy 99%, hogy gerincsérv, amelyet meg kell operálni. Ekkor elkezdtem imádkozni (Vikivel együtt), hogy ne kelljen kés alá feküdnöm. Elkezdtem jobban lenni, a fájdalmam is alábbhagyott, majd az MR is kimutatta, hogy "csak" egy idegbecsípődés. Ekkor fogadtam meg, hogy ezentúl minden este imádkozni fogok. Ezt be is tartottam.
Egy-két hónap múlva, úgy 1999 novembere táján, csak úgy a kezembe vettem feleségem ajándékba kapott Károli-féle Bibliáját, és elkezdtem idézeteket kiírni Máté evangéliumából és Szent Pál leveleiből, és ekkor történt meg az én valódi "Pál-fordulásom". Az Úré lettem. Ezt képtelenség leírni vagy kifejezni. Valahogy megértettem mindent. A világ kitágult, vagy valami hasonló. Más színű lett. Éreztem, tudtam, hogy Isten ott van velem, és hogy szeret. Minden gondolatomat, a nap minden pillanatában, teljesen lefoglalta Isten. Mindenben, mindenhol Őt láttam, Ő mosolygott rám. A szívem úgy kalapált, hogy szinte fájt, a fejem zúgott, szédültem. Azt hiszem, a szerelem szó az, amivel le lehetne írni ezt az érzést. Szerelmes lettem Istenbe. Mégis szomorú voltam, akkor számomra megmagyarázhatatlanul. Az egyik éjjel, mikor éppen egyedül voltam és imádkoztam, kitört belőlem a zokogás. Annyira erős volt, hogy legalább egy óráig nem tudtam abbahagyni, és később is újra és újra kitört rajtam. Éreztem, hogy valami hiányzik... Én éreztem, hogy valami hiányzik.
Tehát a semmi bűntől vissza nem riadó emberke egyszer csak meghalt. Felébredtem, és lassan, a tündöklő fénytől pislogva, látni kezdtem. Ettől fogva életem egy hatalmas fordulatot vett. Szakítottam mindennel, ami visszaránthat előző életembe. Gyülekezetet indultam keresni. Gyülekezetet, mert bár katolikusnak kereszteltek, a protestánsokhoz húzott a szívem, azt gondoltam, hogy én csakis protestáns lehetek, csak azt kell eldöntenem, hogy melyik felekezethez fogok járni. Nem igazán szerettem a katolikusokat. A szokásos előítéletek, sztereotípiák, prekoncepciók engem se győztek meg a katolikus vallás igazságáról. Igazából semmit sem tudtam a vallásról, az egyházakról, sem Jézusról. Amiket hittanórákon tanultam (ha egyáltalán megtanultam azokat), mind elfelejtettem. Elkezdtem hát megismerkedni velük. A szabadidőm minden percét, minden gondolatát erre fordítottam, megvettem egy csomó könyvet, és csak olvastam és olvastam, és gondolkodtam Jézusról, a kereszténységről, a történelemről és természetesen a Bibliáról. Én, a lusta gyermek, akit soha semmi sem érdekelt... Valami ellenállhatatlan vágy űzött, képtelen voltam szabadulni alóla. A Szentírás szinte mindig a kezem ügyében volt, s amikor csak tehettem olvastam. És írtam. Jegyzeteket készítettem, kimásoltam kézzel a Szentírás szinte összes könyvét (a teljes Újszövetséget, valamint a prófétákat, és a bölcsességi irodalmat) egyrészről, hogy memorizáljam, másrészről, hogy a belőlük származó gondolataimat hozzáírjam. Teltek a hónapok, s egyszer csak egy csodálatos, és hatalmas kép kezdett felsejleni a szemem előtt: a Katolikus Egyház. Rengeteg apró kis jel segített ebben, amelyek egyre jobban összeálltak. Kezdett felsejleni a látható mögött a láthatatlan. Megértettem az Egyház tanítását, rendre beigazolódtak a dogmák, míg az ellenvetések összeomlottak. Mind a lelkemben, mind az értelmemben, s mind a Bibliában. Az érvek, amik elkezdtek meggyőzni erről többrétegűek, és inkább csak sejtések voltak: a csak a hit általi megigazulásnak ellentmond a Biblia; Péter különleges szerepe; a zsinatok szükségessége; a protestantizmus gyűlölete és hamis, álságos vádaskodása a katolikus Egyház ellen, mint pl. az Antikrisztus vád helytelensége; az egyetlen és tévedhetetlen Egyház szükségessége; a házasság felbonthatatlansága; az a számomra elképzelhetetlen dolog, hogy az igaz Egyház egy lázadásból nő ki, és hamissá deklarál 1500 évet; és még több más hasonló dolog kavargott a fejemben össze-vissza. Állandóan érveket gyártottam a katolicizmus ellen, de állandóan meg is találtam rá a választ, nem másból, mint a Bibliából. A fény is, amelyet szintén kerestem ott volt mindenütt. Az apácák szemeiben, a szerzetesek mosolyában, a papok kegyes méltóságában, az öreg nénikében, ki csendben imádkozott az Oltáriszentség előtt. Felvillant előttem nagymamám, amint a cserépkályha mellett rózsafüzért imádkozott. Ez a fény ott ragyog a szentek hosszú sorában, a történelemben stb. stb. stb. Tudtam, hogy döntenem kell, és döntöttem is. 2001 novemberében ismét "megtértem". Meggyóntam és megáldoztam? szinte ugyanolyan érzésekkel, mint amelyet első megtérésemkor tapasztaltam. Innentől kezdve vagyok biztos abban, hogy nem döntöttem rosszul, s innentől kezdve csakis örömöm volt az Úrban.
Ekkortól bekapcsolódtam az egyházi életbe, és ekkortól hitem, és az Ő Egyházában való bizalmam egyre csak erősödik. 2002 februárjában feleségül vettem Viktóriát, aki közben bekapcsolódott az Út keresésébe, majd járásába is. 2003-ban Viki be is iratkozott a Győri Hittudományi Főiskola szombathelyi levelező tagozatára, hittanár szakra. Én sajnos nem tudtam főiskolára menni érettségi híján, így elkezdtem egy esti gimnáziumot, hogy tovább tudjak tanulni, természetesen valamelyik hittudományi főiskolán vagy egyetemen. A hit, a tanítás iránti érdeklődésem azonban semmit sem csappant, így a tanulást elkezdtem "magánúton". Igyekeztem minden fontosabb könyvet megvenni, és elolvasni, így végül is a főiskolai 4 éves tananyagon már túl vagyok.
2002-től folyamatosan készítettem a Katolikus Egyház védelméhez jegyzeteket, inkább csak magam számára, amit elsősorban néhány internetes fórumon (főként a Virtuális Plébánián) hasznosítottam. Amikor a számítógépes ismereteim elkezdtek bővülni, kezdtem el azon álmodozni, hogy létre kellene hozni egy magyar nyelvű hitvédelmi honlapot, a rengeteg amerikai, ill. más példákhoz hasonlóan. Egy barátom adta meg a kezdő lökést, hogy ennek neki is álljak, kb. másfél évvel ezelőtt. Ennek eredménye látható a www.depositum.hu oldalon. Egyelőre ennyire futotta. A további sorsáról döntsön az Úr!
Isten kegyelméből!
Pozsonyi Gábor Attila
Amikor egyszer a rózsafüzér imádkozása közben átgondoltam az életemet is, észrevettem, hogy mennyire párhuzamos ez azzal a történettel, amelyben Jézus születését mondja el az Örvendetes Rózsafüzér, hiszen ahogy a történelemben közénk jött Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, úgy született meg bennem is Ő, az Úr. Ezért az Örvendetes szerkezetébe foglaltan - természetesen minden komolyabb analógia nélkül - megpróbálom elmesélni eddigi életemet:
"... Jézus, akit te, szent Szűz, a Szentlélektől fogantál."
1974 születésem dátuma, mind a testi születésemé, mind a lelki újjászületésemé, hiszen rögtön születésem után megkereszteltek a Katolikus Egyház szertartása szerint. A gyermekkorom eléggé zűrös volt, sokat betegeskedtem (asthma), szüleim 7 éves koromban, hatalmas csetepaték után elváltak. Ebből mindenki gondolhatja, hogy a vallás nem igazán lett része életüknek. Hála a Jóistennek, hogy nagymamám igazi katolikus keresztény, aki megtanította nekem és három évvel fiatalabb öcsémnek a hit alapjait, az imádságokat, a liturgiát stb., hittanra is beíratott minket, és a Szentmisére is sűrűn elvitt. Megtörténtek a "szokásos dolgok" is: elvégeztem első gyónásomat, majd elsőáldozó lettem, aztán megbérmálkoztam. Ám se a hittan, se az egyházi hitélet nem ragadott magával, így el is távolodtam a vallástól, vagy inkább úgy mondanám a mostani tapasztalataim alapján, hogy a vallás kapujától, hiszen nem igazán léptem be a hit csodálatos világába, Jézus Krisztus ölébe.
"... Jézus, akit te, szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál."
Visszagondolva kamaszkoromra, csodálattal veszem észre azt a feltétel nélküli gondoskodást, és szeretetteljes "navigálást", amelyekben részesített az Úr, annak ellenére, hogy hűtlen lettem Hozzá, és a pokol legmélyebb bugyraival játszadoztam.
Nagyon fiatalon, kb. 16-17 éves koromban (sic!) az alkohol rabja lettem. Elég jó tanuló voltam, de a szakközépiskolát otthagyva egy kétéves pincér-tanfolyamot végeztem el. 19 éves voltam, mikor megismerkedtem jelenlegi feleségemmel, aminek története egy egész regényt tesz ki (mindent elsöprő szerelem - "lányrablás" /mármint tőlem/ -- ukrán maffia - visszarablás - ellenséges fogadtatás - több év múlva révbe érés, stb.). 25 éves koromban, mikor már több munkahelyről is kitettek az alkohol miatt, valamint megéreztem, hogy rosszul mennek a dolgok, mind családomban (ideértve Vikit is, aki akkor még csak barátnőm volt), mind önmagamban, elhatároztam, hogy leszokok az italról. Aki nem volt hasonló helyzetben, annak még csak fogalma sem lehet arról, hogy ehhez miféle hatalmas nagy elhatározás és erő kell. Erőtlen jellememet számításba véve itt lépett be életembe közvetlenül az Úr, és innentől kezdve, mondhatnám, hogy ?vállvetve? küzdöttünk megmaradásomért és újjászületésemért. Az első ital nélküli hét rettenetes volt, nem mentem be elvonóra, hanem otthon vészeltem át a delirium tremens-et. Elkezdtem mondogatni a Miatyánkot, pontosabban a Miatyánk töredékeit, ugyanis már nem emlékeztem pontosan a szövegre. Rá öt hónapra kórházba kerültem a gerincemmel, megmozdulni se tudtam (a történet mélyéhez tartozik, hogy a kórház közvetlen szomszédságában van az alkoholelvonó, amire az ablakból pont ráláttam). A főorvosnő (specialista) azt mondta, hogy 99%, hogy gerincsérv, amelyet meg kell operálni. Ekkor elkezdtem imádkozni (Vikivel együtt), hogy ne kelljen kés alá feküdnöm. Elkezdtem jobban lenni, a fájdalmam is alábbhagyott, majd az MR is kimutatta, hogy "csak" egy idegbecsípődés. Ekkor fogadtam meg, hogy ezentúl minden este imádkozni fogok. Ezt be is tartottam.
"... Jézus, akit te, szent Szűz a világra szültél."
Egy-két hónap múlva, úgy 1999 novembere táján, csak úgy a kezembe vettem feleségem ajándékba kapott Károli-féle Bibliáját, és elkezdtem idézeteket kiírni Máté evangéliumából és Szent Pál leveleiből, és ekkor történt meg az én valódi "Pál-fordulásom". Az Úré lettem. Ezt képtelenség leírni vagy kifejezni. Valahogy megértettem mindent. A világ kitágult, vagy valami hasonló. Más színű lett. Éreztem, tudtam, hogy Isten ott van velem, és hogy szeret. Minden gondolatomat, a nap minden pillanatában, teljesen lefoglalta Isten. Mindenben, mindenhol Őt láttam, Ő mosolygott rám. A szívem úgy kalapált, hogy szinte fájt, a fejem zúgott, szédültem. Azt hiszem, a szerelem szó az, amivel le lehetne írni ezt az érzést. Szerelmes lettem Istenbe. Mégis szomorú voltam, akkor számomra megmagyarázhatatlanul. Az egyik éjjel, mikor éppen egyedül voltam és imádkoztam, kitört belőlem a zokogás. Annyira erős volt, hogy legalább egy óráig nem tudtam abbahagyni, és később is újra és újra kitört rajtam. Éreztem, hogy valami hiányzik... Én éreztem, hogy valami hiányzik.
"...Jézus, akit te, szent Szűz, a templomban bemutattál."
Tehát a semmi bűntől vissza nem riadó emberke egyszer csak meghalt. Felébredtem, és lassan, a tündöklő fénytől pislogva, látni kezdtem. Ettől fogva életem egy hatalmas fordulatot vett. Szakítottam mindennel, ami visszaránthat előző életembe. Gyülekezetet indultam keresni. Gyülekezetet, mert bár katolikusnak kereszteltek, a protestánsokhoz húzott a szívem, azt gondoltam, hogy én csakis protestáns lehetek, csak azt kell eldöntenem, hogy melyik felekezethez fogok járni. Nem igazán szerettem a katolikusokat. A szokásos előítéletek, sztereotípiák, prekoncepciók engem se győztek meg a katolikus vallás igazságáról. Igazából semmit sem tudtam a vallásról, az egyházakról, sem Jézusról. Amiket hittanórákon tanultam (ha egyáltalán megtanultam azokat), mind elfelejtettem. Elkezdtem hát megismerkedni velük. A szabadidőm minden percét, minden gondolatát erre fordítottam, megvettem egy csomó könyvet, és csak olvastam és olvastam, és gondolkodtam Jézusról, a kereszténységről, a történelemről és természetesen a Bibliáról. Én, a lusta gyermek, akit soha semmi sem érdekelt... Valami ellenállhatatlan vágy űzött, képtelen voltam szabadulni alóla. A Szentírás szinte mindig a kezem ügyében volt, s amikor csak tehettem olvastam. És írtam. Jegyzeteket készítettem, kimásoltam kézzel a Szentírás szinte összes könyvét (a teljes Újszövetséget, valamint a prófétákat, és a bölcsességi irodalmat) egyrészről, hogy memorizáljam, másrészről, hogy a belőlük származó gondolataimat hozzáírjam. Teltek a hónapok, s egyszer csak egy csodálatos, és hatalmas kép kezdett felsejleni a szemem előtt: a Katolikus Egyház. Rengeteg apró kis jel segített ebben, amelyek egyre jobban összeálltak. Kezdett felsejleni a látható mögött a láthatatlan. Megértettem az Egyház tanítását, rendre beigazolódtak a dogmák, míg az ellenvetések összeomlottak. Mind a lelkemben, mind az értelmemben, s mind a Bibliában. Az érvek, amik elkezdtek meggyőzni erről többrétegűek, és inkább csak sejtések voltak: a csak a hit általi megigazulásnak ellentmond a Biblia; Péter különleges szerepe; a zsinatok szükségessége; a protestantizmus gyűlölete és hamis, álságos vádaskodása a katolikus Egyház ellen, mint pl. az Antikrisztus vád helytelensége; az egyetlen és tévedhetetlen Egyház szükségessége; a házasság felbonthatatlansága; az a számomra elképzelhetetlen dolog, hogy az igaz Egyház egy lázadásból nő ki, és hamissá deklarál 1500 évet; és még több más hasonló dolog kavargott a fejemben össze-vissza. Állandóan érveket gyártottam a katolicizmus ellen, de állandóan meg is találtam rá a választ, nem másból, mint a Bibliából. A fény is, amelyet szintén kerestem ott volt mindenütt. Az apácák szemeiben, a szerzetesek mosolyában, a papok kegyes méltóságában, az öreg nénikében, ki csendben imádkozott az Oltáriszentség előtt. Felvillant előttem nagymamám, amint a cserépkályha mellett rózsafüzért imádkozott. Ez a fény ott ragyog a szentek hosszú sorában, a történelemben stb. stb. stb. Tudtam, hogy döntenem kell, és döntöttem is. 2001 novemberében ismét "megtértem". Meggyóntam és megáldoztam? szinte ugyanolyan érzésekkel, mint amelyet első megtérésemkor tapasztaltam. Innentől kezdve vagyok biztos abban, hogy nem döntöttem rosszul, s innentől kezdve csakis örömöm volt az Úrban.
"... Jézus, akit te, szent Szűz, a templomban megtaláltál."
Ekkortól bekapcsolódtam az egyházi életbe, és ekkortól hitem, és az Ő Egyházában való bizalmam egyre csak erősödik. 2002 februárjában feleségül vettem Viktóriát, aki közben bekapcsolódott az Út keresésébe, majd járásába is. 2003-ban Viki be is iratkozott a Győri Hittudományi Főiskola szombathelyi levelező tagozatára, hittanár szakra. Én sajnos nem tudtam főiskolára menni érettségi híján, így elkezdtem egy esti gimnáziumot, hogy tovább tudjak tanulni, természetesen valamelyik hittudományi főiskolán vagy egyetemen. A hit, a tanítás iránti érdeklődésem azonban semmit sem csappant, így a tanulást elkezdtem "magánúton". Igyekeztem minden fontosabb könyvet megvenni, és elolvasni, így végül is a főiskolai 4 éves tananyagon már túl vagyok.
2002-től folyamatosan készítettem a Katolikus Egyház védelméhez jegyzeteket, inkább csak magam számára, amit elsősorban néhány internetes fórumon (főként a Virtuális Plébánián) hasznosítottam. Amikor a számítógépes ismereteim elkezdtek bővülni, kezdtem el azon álmodozni, hogy létre kellene hozni egy magyar nyelvű hitvédelmi honlapot, a rengeteg amerikai, ill. más példákhoz hasonlóan. Egy barátom adta meg a kezdő lökést, hogy ennek neki is álljak, kb. másfél évvel ezelőtt. Ennek eredménye látható a www.depositum.hu oldalon. Egyelőre ennyire futotta. A további sorsáról döntsön az Úr!
Isten kegyelméből!
Pozsonyi Gábor Attila
